- Szívem szerint arra kérnélek, hogy fogd magad, és menj el, minél messzebbre. És amikor távolodni látnálak, utánad kiáltanék: gyere vissza! Aztán elölről kezdeném. - Egyszer csak abbahagynád. - Amikor elmész? - Amikor visszajövök. - Így szeretnéd? - Mégsem így lesz...
Úgy fáj az én gyönge szívem, nem tom tiéd fáj-e vagy nem. Fáj, es annak mit tudsz tenni? Mikor ennek így kell lenni. Ha a tied úgy tud fájni, soha sem tudunk megválni.
Ne mondj semmit még, így szótlanul szeretlek, olyannak mint a kép, amit önmagamnak festek. Csak annyit mondj majd egyszer, jó reggelt, az éjszakánknak vége, s megkapod az életet az életért cserébe. Most legyünk csendben, mert ránk zuhant az ég, felállni nem lesz könnyű. Hallgassunk most még.
A legtöbb szerelmi történet olyanokról szól, akik egymásba szeretnek. De mi van velünk, a többiekkel? Hol a mi történetünk? Azokról, akik magányosan szerelmesek. Mi vagyunk az egyoldalú vonzalmak áldozatai, mi vagyunk az elátkozott szerelmesek, a viszont nem szeretettek, a járóképes sebesültek, a fogyatékosok, akiknek nem jár remek parkolóhely.
