A legtöbb szerelmi történet olyanokról szól, akik egymásba szeretnek. De mi van velünk, a többiekkel? Hol a mi történetünk? Azokról, akik magányosan szerelmesek. Mi vagyunk az egyoldalú vonzalmak áldozatai, mi vagyunk az elátkozott szerelmesek, a viszont nem szeretettek, a járóképes sebesültek, a fogyatékosok, akiknek nem jár remek parkolóhely.
[...] Tudom, hogy milyen, ha olyan kicsinek és jelentéktelennek érzed magad, amennyire csak lehet. És hogy ez hogy tud fájni belül olyan helyeken, amikről nem is tudtál. És mindegy, hogy hányszor csinálsz új frizurát, vagy hányszor mész edzésre, vagy hány pohár chardonnay iszol a barátnőiddel. Az ágyban minden éjjel aprólékosan végiggondolod, hogy mit rontottál el, vagy hogyan érthetted félre a dolgot. És hogyan hihetted akár egyetlen rövid percre is, hogy boldog voltál. És néha még meg is győzöd magad arról, hogy észhez tér és becsönget hozzád. És ezek után, bármilyen sokáig is tartott, elmész egy új helyre és akikkel találkozol, visszaadják az életkedved. És a lelked apró darabjai lassan helyre állnak. És a zavaros idők, azok az esztendők, amik így elvesztek, lassan kezdenek elmosódni.
Startlaphoz
RSS