Néha megállok az utcán, zsebembe nyúlok, úgy érzem elvesztettem valamit. Otthon fiókokat nyitogatok ki, leveleket olvasok, régi ruhák zsebeit kutatom át. Máskor rajtakapom magam , hogy felhívok telefonon embereket, valamilyen ürüggyel faggatom őket, másról beszélek. Valamit elvesztettem. Felébredek éjjel három felé, s egyszerre megértem: az álmot vesztettem el! Nem az éjszaka álmát, az alvás melléktermékét, azt a zagyva, édes sületlenséget, amely a nap hulladékaiból és eltemetett vágyaim gőzéből sűrűsödik tüneménnyé. Hanem azt az álomszerű érzést, hogy a valóság mögött van értelem, amelyet nem lehet szavakkal kifejezni. Mi volt ez az álom? Miért fáj úgy, hogy nincs már? Miért kutatok utána? Az ifjúság volt? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy kiraboltak.
Én, akinek a szíve már órákkal elébb csordultig telt, kihasználva a magány korai perceit, keserves sírásra fakadtam. Hirtelen egy apró szőrös kobak préselődött párnám mögül az arcomhoz, füleit és orrát dörzsölgetve hozzám, azonosulva bánatommal és azon nyomban felszárítva könnyeimet.
Startlaphoz
RSS