A szerelmet nem hagytam hogy kinyíljon mint egy rózsa, mert akit szerettem volna, nem gondozhatja. Hogy visszanőni ne tudjon gyökerestől kitéptem, biztosra mentem, köré betonvárat építettem. A jövőt látom, fényt és vizet nem kapnak, így az idő múlásával majd a szirmok elhervadnak. Csak azt tettem amit a józanész diktál, a lelkem, birodalmam mostantól előtted csukva áll. Ezt fogadd el, mert azt szeretném hogy te boldog legyél, mert a vidámság benned az egyik legvonzóbb erény.
Így érnek véget hát a nagy szerelmek Egy mondat volt csupán, és õ mégis elment A hideg ráz, s jeges érzés fut végig testemen Mikor arra gondolok, menni engedtem Néztem két szemét ahogy telik meg könnyel Néztem alakját, ahogy a székbõl felkel Néztem és két érzelem kavargott bennem A harag s büszkeség harcol a szerelem ellen
Nem szeretlek már, megindult a föld és csillag hull az égről, de nem azért mert csillaghullás hava van, hanem mert lehullott homlokodról is egy annyi magányos éjjelen szőtt glória: a szerelmem, ne csodálkozz, látod nem szeretlek többé és az ég is könnyezik, ugye megijedtél most is, hogy ráhullott ijedt szőkeséged közt egy esőcsepp az arcodra, pedig csak az eső esik és hidd el hogy vége; és ezt a szerelmet siratja az ég is. Ne félj, csak egy levél hullott a lábam elé, mint ahogy most már szerelmed is lehull... Nézd már, beborult és hogy esik az eső.
A szív lassú halállal hal meg. Egyenként hullatja el a reményeit, miként a fa a leveleit. Mígnem egy szép napon elfogynak. Nincs remény, nem marad semmi...
Mért nem szeretsz úgy, Mért vagyok visszaút, Mért kell neked az, Amit tôlem nem kaphatsz? Mondd miért, ha mindig visszatérsz, Mint sebzett madár, Mért nem érzed úgy, Egyszer elfogy a visszaút; Mért nem szeretsz úgy, Hogy félts, mert elveszíthetsz? Most mész, de mindig visszatérsz, Mint sebzett madár.
