Az asztalka fölé hajol, mely közöttük áll, a kandalló előtt; egy pohárkába édes pálinkát tölt, s a bíborszínű, szirupos folyadékot nyelve hegyével ízleli. Aztán elégedetten visszaállítja a pohárkát az asztalra.
És ekkor hirtelen, egy pillanat alatt, egyszer az életben meglátsz valakit, és tudod, hogy minden álmod valóra vált. Olyan ez, mint amikor felébred az ember, a feje még kába, a látása homályos, nem is tudja pontosan miért, aztán hirtelen, a reggeli kávéivás közepén eszébe jut az álma. Először csak az álom kis szelete, aztán nagyobbik része, aztán az egész. Fölidéződik hirtelen a teljes történet színhelyestől, szereplőstől. Ismerős lesz az egész, és az ember szeretne visszajutni az álom színhelyére. De nem tud. Akármennyire próbálja, nem tud. Az álom üldözi majd tovább. Lehet, hogy egy napig. Lehet, hogy egy életen át. Ezt is megtehettem volna. Megtehettem volna, hogy hagyom, hogy a képed üldözzön egy életen át. De ezt nem akartam. Elhatároztam, hogy inkább rohanok, mint egy őrült, hogy visszajussak az álmomhoz, mielőtt túl késő lenne mindkettőnknek. Ezért jöttem el hozzád. Nem tudtalak volna csak úgy, könnyedén elveszíteni, nem bizony, ennyi év várakozás után. Azt sem tudtam, hogy várok rád, de mire eljött a csütörtök éjjel, már megértettem. És te is tudtad.
Azt akarom, hogy ragadjon el a hév, hogy lebegj a mámortól, fakadj dalra, lejts dervis táncot..., Légy eszelősen boldog, vagy legalább légy nyitott rá..., A szerelem szenvedély, megszállottság, mely nélkül nem lehet élni..., Légy fülig szerelmes, olyat találj, akit őrülten szeretsz, és aki ezt viszonozza..., Ha szerelem nélkül mész végig az úton, akkor egyáltalán nem is éltél...
Startlaphoz
RSS