Így érnek véget hát a nagy szerelmek Egy mondat volt csupán, és õ mégis elment A hideg ráz, s jeges érzés fut végig testemen Mikor arra gondolok, menni engedtem Néztem két szemét ahogy telik meg könnyel Néztem alakját, ahogy a székbõl felkel Néztem és két érzelem kavargott bennem A harag s büszkeség harcol a szerelem ellen
Add nekem reményeid Én a jelent adom Oszd meg velem titkaid Én meghallgatom Vigasztalj meg ha bántanak S én felvidítlak téged Engedj el, ha szólítanak S én visszatérek
Hull az égből az elfojtott magány, Vége a télnek, túléljük talán, Kevés látszik, de tágul már a tér, Már rég nem éhes, de mégis enni kér, Újra visszatér a nyár, Kár, hogy nem szeretlek már.
Startlaphoz
RSS